Cickafark-preparátum 502

Mi a cickafark-preparátum (502)?

A cickafark-preparátum az 502-es számot viseli, és a hat komposztpreparátum közül az első. A közönséges cickafark (Achillea millefolium) virágzataiból készül, gímszarvas hólyagjában érlelik, majd egészen kis mennyiségben komposztba, istállótrágyába, hígtrágyába vagy trágyalébe juttatják. Biodinamikus felfogás szerint rendezi a trágyában a kén- és káliumfolyamatokat, és segít abban, hogy a trágya a nitrogént és más anyagokat a megfelelő mennyiségben megtartsa.

Mint minden komposztpreparátum, az 502-es sem az anyagmennyiségével hat – az elenyészően kicsi –, hanem erőt adó impulzusként, amely a biodinamikus elképzelés szerint „kisugároz”. Hat preparátumból (502–507) álló együttes része; ezek közösen irányítják a trágya érését, és teljes feladatukat csak együtt töltik be. A cickafark-preparátummal nyitotta meg Rudolf Steiner a Mezőgazdasági kurzusban a trágyaadalékok sorát.

A cickafark mint növény

A cickafark a fészkesvirágzatúak (Asteraceae) családjába tartozik. Álernyőt fejleszt sok apró virágfészekből, amelyek szinte egy síkban állnak, és tagolt, fehér vagy rózsaszín, felfelé nyíló „tükröt” alkotnak. Az egyes növények többnyire gyöktörzzsel kapcsolódnak egymáshoz. A levél finoman szeldelt, a szár rostos-szilárd, szinte fásodó; tavasszal szeldelt levelekből álló sűrű tőlevélrózsából hajt ki.

Ebben az alakban két tulajdonság találkozik: egyfelől a levelek finom szeldeltsége és a virágok tagoltsága, másfelől a szilárd, fásodásra hajló szár. A biodinamika úgy értelmezi, hogy a szilárdságban a kálium mutatkozik meg – amely a cukor keményítővé és cellulózzá alakulásának katalizátoraként ismert –, a finom kiformálódásban pedig a kén mint „a szellemi hordozója”. A cickafark gyakori a szántók és az utak szélén; Steiner kifejezetten azt tanácsolta, hogy ott ne irtsák ki, mert már puszta jelenléte is kedvezően hat a növények növekedésére.

Steiner jellemzése a Mezőgazdasági kurzusban

A Mezőgazdasági kurzus ötödik előadásában (GA 327, 1924) Steiner „csodaműnek” nevezte a cickafarkat: megfigyelése szerint egyetlen más növénynél sem viszik a természeti erők „ilyen tökélyre a kén felhasználását”. A cickafark úgy jelenik meg a természetben, „mintha valamiféle növényteremtőnek ebben a cickafarkban modellje lett volna arra, hogy a ként helyes módon a többi növényi anyaggal megfelelő arányba hozza”.

A cickafark homeopatikusan csekély kéntartalma, amely „mintaszerűen kapcsolódik a káliumhoz”, képessé teszi a növényt arra, hogy hatását „nagyobb tömegekre sugározza ki”. Steiner ugyanakkor kiemelte azt, ami az egész preparátummunkát jellemzi: ennek során „az élőn belül” maradunk, és „nem megyünk bele a szervetlen kémiába”. Ez megközelítésének magja – nem anyagot juttatni a trágyába, hanem az elevenség felé hajló irányt adni neki, „amely aztán ismét képessé teszi arra, hogy a földnek a megfelelő elevenséget juttassa”.

Miért a gímszarvas hólyagja?

A preparátum második pólusa a gímszarvas (Cervus elaphus) hólyagja – Steiner a kérdésekre adott válaszaiban egy visszakérdezésre kifejezetten a hím gímszarvasét nevezte meg. Indoklása: a nemesvad „egészen különösen bensőséges kapcsolatban” áll nem annyira a földdel, mint inkább a föld környezetével, „azzal, ami a föld környezetében kozmikus”. Ennek látható jele az agancs, amelyet a szarvas évente elhullat, és amely antennaként adja le a felesleges erőket és veszi fel a kozmikusakat – másként, mint a visszatartó tehénszarv.

A vese és a hólyag között lejátszódó folyamatot, amely a cickafarkban rejlőt „egészen különösen konzerválja”, Steiner a hólyag anyagi minőségével kapcsolta össze. Így „a nemesvad hólyagja szinte a kozmosz képmása” – és éppen ezért alkalmas arra, hogy a cickafark erőit „lényegesen megnövelje”. A vese és a hólyag anatómiailag az oldott sók, mindenekelőtt a vizeletben lévő nitrogén és kálium kiválasztó szervei; a biodinamika ezt a szervi működést burokként viszi tovább.

Készítés lépésről lépésre

A szarvashólyag előkészítése. A friss szarvashólyagokat a zsigerelés után fű- vagy szalmaszállal, esetleg légpumpával felfújják, árnyékos, huzatos helyen felakasztják vagy a napon megszárítják, majd moly- és légymentesen tárolják. Lefagyasztani nem szabad – a buroknak „az élőben” kell maradnia.

A cickafarkvirágok gyűjtése. A virágfészkeket napos napokon szedik le, amikor egy ernyő minden virága kinyílt (a termés részben már kezdeményezve lehet). Csak a virágocskákra van szükség, lehetőleg kevés szárral. Praktikusak az ökölnyi vastag csokrok, amelyeket otthon ollóval vagy késsel bontanak szét; nagyobb mennyiségnél a csokrokat rácson szárítják, és a fészkeket később választják le a szárakról.

Töltés és felakasztás nyárra. Tavasszal – húsvét és pünkösd között, legkésőbb Szent Iván napjáig – a szárított virágfészkeket a friss növény préselt levével vagy teájával annyira megnedvesítik, hogy az erősen megfonnyadt állapotnak feleljenek meg, és a röviden beáztatott hólyagba tömik. A megtöltött hólyag vegye fel természetes, gömbölyű formáját: tömören, de ne túl szorosan legyen tömve. Erősen bekötik, hálószerűen körbetekerik, és szellős, napos helyre akasztják – például egy épület déli oldalán az eresz alá –, ahol a nyár folyamán a fényerőknek van kitéve.

Elásás télre. Ősszel, szeptember végétől október közepéig leveszik a hólyagokat, és mintegy 30 cm mélyre elássák. Az egerek ellen a gödröt frissen vágott bodzaágakkal bélelik ki (ezek szagát az egerek kerülik). A preparátum télen át a talajban marad – abban az időszakban, amikor a föld a biodinamikus kép szerint „belélegzik”, és nyitott a kozmosz felé.

Kiemelés tavasszal. Húsvét körül, legkésőbb április végéig óvatosan – „mint a régészek” – kiemelik a preparátumot. Többnyire már csak a hólyag körvonala ismerhető fel, és a burok törékeny; ajánlatos a vele érintkező földből is kicsit kiemelni, hogy semmi ne vesszen el.

Mennyiség és szükséglet

A készítéshez Wistinghausen hektáronkénti trágyaszükségletre (ez nagyjából egy számosállat trágyájának felel meg) mintegy 250 g friss, illetve 25–50 g szárított cickafarkvirággal számol. Egy 20–30 hektáros gazdasághoz körülbelül 4–5 kg friss vagy ½–1 kg szárított virág és egy kisebb szarvashólyag elég. Egy kész „adag” komposztpreparátum mindössze 1–2 cm³; a hat preparátumból álló sorozat 2–8 m³ szilárd trágyához, illetve legfeljebb 20 m³ hígtrágyához vagy trágyaléhez elegendő. A csekély mennyiségek mutatják, hogy erőimpulzusról van szó, nem anyagi trágyázásról.

Hatása a komposztban

Steiner szerint a hólyagból nyert anyag „élénkítően, frissítően” hat a trágyára, a trágyalére és a komposztra – mégpedig kisugárzással, már a legkisebb, szétterített mennyiségben is. Visszaadja a trágyának „a lehetőséget, hogy úgy élénkítse a földet”, hogy az a finom kozmikus anyagokat (Steiner homeopátiás adagolású kovasavat és ólmot említ) ismét fel tudja venni. Ezzel „sok mindent ki lehet javítani abból, ami egyébként rablógazdálkodássá válik”.

Ehrenfried Pfeiffer kísérleteiben az 502–507-es komposztpreparátumokat a növények növekedésének általános erősítéséhez rendelte. A biodinamikus hagyományban a cickafark-preparátum kifejezetten az, amely rendezi a kén- és káliumfolyamatokat, és stabilizálja a trágya nitrogénháztartását.

A Demeter-gazdaságok számára a komposztpreparátumok használata kötelező (lásd Demeter-minősítés).

Alkalmazás

A cickafark-preparátumot a többi komposztpreparátummal együtt használják: egy kis darabkát a komposztrakás vagy a trágyakazal egy fúrt lyukába dugnak, a folyékony macskagyökér-preparátum (507) pedig ezen felül a felületre kerül. Az öt szilárd preparátum (502–506) és a macskagyökér együtt ható sorozatot alkot; egy adag (mintegy 1 cm³) körülbelül tíz köbméter trágyához elég. Akkor juttatják be őket, amikor szerves anyag keletkezik – a lehető legkorábban, és minden átforgatás után újra.

Tárolás

A kész preparátumot a többitől elkülönítve tárolják, legalább 5 cm felláptőzeggel vagy kezeletlen kókuszrosttal körülvéve, fa-, agyag- vagy kőagyagedényben, hűvös, fagymentes helyen. Hogy földnedvesen vagy szárítva tárolják-e, a gyakorlatban nyitott kérdés, mindenki maga dönti el. Részletesen: a preparátumok tárolása.